Már az elnevezés is feltételez valamiféle kapcsolatot a képernyő és a kezelő személy között. Az érintőképernyőt megérinthetjük kézzel és valamilyen passzív tárggyal. A hangsúly a passzív szón van, hiszen a szakzsargon nem nevezi érintőképernyőnek azt, amely csak speciális eszköz érintését képes érzékelni.

Ez nem az...

Ahhoz, hogy egy képernyőt érintőképernyőnek nevezzünk, két kitételnek kell megfelelnie. Az első, hogy a rajta megjelenített felületen elhelyezkedő objektumokkal ott lehessen direktben valamit kezdeni, ahol megjelennek, nem pedig egy másik felületen, egy másik eszköz - például egér vagy touchpad - közbeiktatásával. A második, hogy speciális eszközök közbeiktatása nélkül, akár ujjal is kezelhető kell legyen. Ez persze nem jelenti azt, hogy a ceruza - azaz a stylus - használatával ne tehetnénk könnyebbé a kezelést, de a saját ceruza hiányában bármilyen más eszköz érintésére is reagálnia kell.
Történelem

Az első érintőképernyőket a hatvanas évek második felében kezdték el fejleszteni. A felhasználók először az oktatásban, a számítógépek által segített kurzusokban találkozhattak velük az Amerikai Egyesült Államokban. A PLATO projekt keretében az Illionisi Egyetem 1970-től folyamatosan állított rendszerbe érintőképernyős oktatógépeket, nagyjából 1000 terminált világszerte. Érdekesség, hogy a PLATO 2006-ig aktív projektként működött. Természetesen a sikerét látva a kereskedelemben is megjelentek az érintőképernyős eszközök, bankautomatákat és egyéb értékesítő automatákat szereltek fel velük. Az igazi sikert mégis a tenyérszámítógépek, azaz a PDA-k elterjedése hozta, ehhez a vonalhoz csatlakoztak az érintőképernyős okostelefonok is.
Az első, kereskedelmi forgalomban is kapható érintőképernyős számítógép a HP-150-es volt, 1983-tól árusították. Érdekessége, hogy nem volt IBM PC-kompatibilis, bár MS-DOS-sal ment. A processzora 8 MHz-es volt, amely az akkori színvonal majdnem dupláját jelentette. A képernyő a szó szoros értelmében nem volt érintőképernyő, az ujjak közelítését infravörös érzékelők figyelték. Az érzékelők hajlamosak voltak eldugulni, de ez a probléma egy egyszerű porszivózással orvosolható volt. A képernyő 80 oszlopból és 27 sorból állt, ez 720x378 pixeles felbontást jelentett.
A korai időkben, a nyolcvanas évek elején a képernyők csak egy érintést voltak képesek érzékelni, és csak némelyikük volt képes megkülönböztetni a hosszú és a rövid érintést is. Érdekesség, hogy az érintőképernyők előállításához szükséges technológia már régen a rendelkezésre állt, de a gyártók eleinte nem láttak benne nagy fantáziát és - ami a legfontosabb - nagy üzletet sem.
 
A két leggyakoribb típus

Most, hogy az alapokat tisztáztuk és elmerengtünk kicsit a történelmen is, nézzük az életben megtalálható két leggyakoribb típust, a rezisztív és a kapacitív érintőképernyőt! Természetesen létezik sok más technológia, de mi a tenyérgépeinkben ezzel a két típussal találkozunk leggyakrabban.

A rezisztív képernyők - ahogyan nevük is mutatja - lényegében két egymástól elkülönülő rétegből állnak, amelyeket vagy légrés, vagy nagyon kis pontokból álló háló választ el egymástól. Használatukkor a két réteget valamilyen módon összenyomjuk, az érintkezésük határozza meg az érintés helyét X és Y koordinátákkal. Teljesen mindegy, hogy az összenyomást milyen módon hajtjuk végre és használatukhoz nem kell speciális eszköz. Ezek a képernyők nagyon nagy felbontásúak is lehetnek és nagyon pontos kezelést tesznek lehetővé. Az áruk viszonylag alacsony, így az ezekkel szerelt készülékek is általában olcsóbbak.
A kapacitív képernyők felső rétege - ahogyan arra a nevükből szintén következtetni lehet - egy elektomos töltést érzékelni képes réteg, általában indium-trioxid és óndioxid elegye. Angolul Indium Tin Oxide, innen a rövidítése: ITO. Előnye, hogy átlátszósága mellett nagyon jól használható az emberi bőrben felhalmozodó töltés érzékelésére, így az ilyen képernyőket nem kell nyomni, hanem egyszerűen érinteni kell, sőt néha már az ujj közelítésére is reagálnak. Ez aztán nagyon dinamikusan, természetes mozdulatokal használható felületet eredményez. Ezért nem kezelhető például kesztyűben, vagy ceruzával, hacsak a kesztyű vagy a ceruza nem speciális, konduktív, azaz töltést felhalmozni képes anyagból készült. Az érintés pontos helyét a sarkokban elhelyezett érzékelők határozzák meg, ebből számítják ki az X és Y koordinátákat. Nagyon leegyszerűsített elvi működése a következő ábrán látható.
Tévhitek és egyéb tudnivalók

Az első és legfontosabb tudnivaló, hogy a tévhitekkel ellentétben mindkettő képernyőtípus alkalmas lehet a több érintés érzékelésére, így mindkét technológiával megvalósítható a multitouch. Fontos tudni, hogy mindkét technológiát már a hetvenes-nyolcvanas években levédették és ez a védelem már lejárt, így bárki szabadon készíthet érintőképernyőt. Az érintőképernyők fejlesztése mára eljutott arra a szintre, hogy alkalmazásuk nem jelent semmi többletköltséget a gyártó számára, legalábbis a hasonló méretű nem érintőképernyőkhöz képest, így egy-egy nem érintős készülék forgalomba hozásának üzleti megfontolásai nincsenek. Az áruk olyan alacsony, hogy várhatóan szépen lassan minden eszközben megjelenhetnek, még a legszokatlanabb helyeken is.

Alacsony áruk ellenére a széleskörű elterjedésük azt eredményezte, hogy 2009 végére a számítások szerint csak a kézi eszközökben alkalmazott érintőképernyőkből származó üzleti haszon meghaladja majd az ötmilliárd amerikai dollárt, amely átszámítva, mai árfolyamon nagyjából 982 511 299 000,- HUF. Ez több, mint a magyar államháztartás hiánya...