Nincsenek tökéletes tervek, és bizony Elizabeth Pinder Michelin Design-pályaművében is van egy logikai bukfenc: autója ugyanis egyszerre – vagy legalábbis egymást rendszeresen váltogatva – igényli az esőt és a napsütést. Ettől eltekintve viszont ötletes, jópofa és biztonságos, noha kissé redundáns alternatívát kínál az egyszerűbb, de nem megvalósítható megoldások helyett.

Akkor most ugyanezt kicsit konkrétabban: Pinder kisasszony szerint két ok miatt nem terjedtek el még a hidrogén-üzemű járművek. Az egyik az infrastruktúra hiánya: ha nincs hidrogénkút, nincs mivel működtetni a járművet, akár belső égésű motorban égetnénk el, akár üzemanyagcellában fognánk munkára a gázt. A másik a para: azt mondja ugyanis (és ebben van valami), hogy az embereknek még mindig leginkább a Hindenburg katasztrófája jut eszébe a gázról, és eszük ágában sincs egy nagy tartály cseppfolyós hidrogénen ücsörögni.

A Nyx mindkét aggályra kínál megoldást. A hidrogént ugyanis maga állítja elő az autó, pipettákban begyűjtött esővízből, a bontáshoz szükséges energiát pedig kihajtogatható napelemekkel biztosítja. Az így előállított hidrogént aztán nem tárolja, hanem rögtön bevezeti az üzemanyagcellába, ahol az elektromos áramot termel – na ezt az áramot tárolja el az akkumulátorokban.


Az elképzelés bájos, épp csak felesleges: ha már egyszer elég napenergiát fogunk be ahhoz, hogy vízből hidrogént bontsunk, nem lenne egyszerűbb kihagyni ezt a fázist, és a szolárcellákból rögtön az akkumulátorokba vezetni az áramot? A tervezőnő szerint speciális vízprizmák és modern katalizátor segítségével a szokásosnál jóval kevesebb energiából megoldható a vízbontás – ha ez nem csak a fantázia szüleménye, akkor akár életképes is lehet a rendszer.